(Szószerint fogom idézni, amit az egyik vezetőm mondott ebben a témában:)
“Amikor megbántottunk valakit, az nem azt jelenti, hogy mi az egyént akartuk megbántani szándékosan, hanem az egyén Isteni manifesztációját, megnyílvánulását (ahogy Isten megnyílvánult abban az egyénben). Isten sosem szállna szembe velünk. Az Ő szeretete totális. Ezáltal mi ráébredünk, hogy egy alapvető hibát követtünk el megbántva azt, akit lehetetlen gyűlölni, hisz Isten a totális szeretet. Ugyanakkor arra is rájövünk, hogy mi Isten része vagyunk. Tehát amikor másokat bántunk, akkor a fivérünket és Atyánkat (Isten) bántjuk. Mi ugyanakkor Isten képére lettünk teremtve. Isten szikrája van bennünk. Ebből következik, hogy amint a másikat megpróbáljuk bántani, mi ugyanazt az Istent próbáljuk bántani, ami jelen van mindkét félben (bennünk és másokban). Tehát ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen saját magunkat próbáljuk bántani. Ez az értelmetlen cselekedet csakis saját magunk által bocsájtható meg. Amint ráébredünk erre a tényre és megbánjuk, hogy voltunk olyan elveszettek, hogy saját magunkat bántsuk bántani próbálva a másikat, abba a helyzetbe kerülünk, hogy képesek leszünk meglátni a cselekedeteiket azoknak, akik ártani próbálnak nekünk, így megbocsátva nekik, hogy“Ők nem tudják, mit tesznek”.”
A lecke letöltéséhez, kérlek kattints az alábbi linkre:
